"Majd ha lesz valakim, akkor hinni fogok magamban"

Gyakran hallunk ehhez címhez hasonló mondatokat egyedülálló emberektől, és valljuk be, néha mi is így gondolkodunk. Várjuk az igazit, a lelkitársat, aki majd varázslatos módon megváltoztatja a önmagunkhoz való hozzáállásunkat, és szeretni fogjuk végre magunkat. Elmondja majd mindennap, hogy szépek, csinosak, szexik, okosak, stb. vagyunk, és elhisszük neki, utána pedig minden szép és jó lesz, és elfogadjuk önmagunkat!

Ez azonban nem ilyen egyszerű. Egy jó párkapcsolat (de akár beszélhetünk egy nagyon mély baráti kapcsolatról is) sokat tud segíteni az önbecsülésünkben. Nem feltétlen az előbb említett bókok ismételgetésével, hanem magával a ténnyel, hogy tudjuk, van aki szeret minket, akinek fontosak vagyunk. Ez mindenképpen segít abban, hogy pozitívabban gondolkodjunk önmagunkról. Nem teljesen rossz hát ez a vonal, tehát, hogy egy mély kapcsolattal igenis segíthetünk ezen a problémán.

Mégse szabad arra várnunk, hogy majd a jövendőbelink miatt fogadjuk el
saját magunkat. Először mindenképpen fel kell építenünk a saját önbecsülésünket, meg kell erősítenünk a magunkba vetett hitet. Ha ezt ugyanis nem tesszük meg, akkor szörnyen kiszolgáltatottak lehetünk. Hiszen ugyanaz az ember, aki előtte bókolt nekünk, utána megbánthat minket, sértő dolgokat vághat a fejünkhöz, és ha nem hiszünk önmagunkban, abban, hogy igenis "jók" vagyunk, akkor mindent el fogunk hinni az illetőnek, és összetörünk.

Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy ne gondolkodjunk párkapcsolaton addig, amíg nem vagyunk teljes mértében megelégedve magunkkal, mert előfordulhat, hogy ez sose történik meg. Mindenképpen érdemes azonban várni a komoly kapcsolatokkal addig, amíg el nem érünk bizonyos önbecsülési szintet. Ahhoz ugyanis, hogy máshoz tudj alkalmazkodni anélkül, hogy elveszítenéd függetlenségedet, és úgy összességében önmagad, szükség van arra, hogy higgy magadban és abban, hogy igenis jó és elég vagy!

Tökéletesség? Ugyan már!

A mai világban szinte lehetetlen elfogadni saját magunkat. Talán így volt ez mindig is, de a különböző médiumok megjelenésével egyre több forrásból jön a kritika. Akárhova megyünk, akármit csinálunk, mindig szembesítenek bennünket a hibáinkkal. A tökéletesre törekszünk. Arra a "tökéletesre", amely igazából nem is létezik. A természetben semmi sem tökéletes, nekünk miért kéne annak lenni? És egyáltalán ki határozza meg a tökéletesség valódi jelentését?

Vegyünk példaként egy geometriailag tökéletes kockát. Hat tökéletesen egyforma négyzet alkotja. A négyzetek is milliméterre pontosak. Tökéletes. Egyesek szerint viszont unalmas. Mennyivel jobb lenne, ha az egyik oldala kisebb lenne? Szóval, nekik ugyanez a kocka már messze nem olyan tökéletes..


Tudom, ez egy elvont példa volt, és nem akarom én itt a filozófust játszani, de ugyanez lehet a helyzet egy szupermodellel, akinek "tökéletesek" a paraméterei, ám könnyen lehet, hogy nem mindenkinek tetszik ez az úgymond "tökéletesség".

Minek tehát hajszolni a tökéletességet, amikor tulajdonképpen ez csak egy m
egfoghatatlan fogalom? Nem leszel attól szebb és jobb, ha egy elérhetetlen célt tűzöl magad elé?

Bármibe belekezdhetsz, de addig semmi sem fog igazán sikerülni, amíg nem tudod önmagad elfogadni. El kell engedni a tökéletesre való törekvést, ahhoz, hogy elérd az igazi céljaidat!

A fogyasztói társadalomban minden ellenünk van! Ők pontosan azt akarják, hogy mi rosszul érezzük magunkat a bőrünkben! Nekik ez a céljuk! Nem rosszak ők, erről nincs szó, de kinek adhatnák el a fogyasztó tablettákat, ha mindenki teljesen meg lenne elégedve a testével? Senkinek. És a háromszor drágább diétás menüket? Ugyanúgy senkinek.

Nem szabad hinnünk azoknak, akik azt akarják, hogy rosszul érezzük magunkat. Vannak olyanok is, akik ezt azért teszik, hogy ők maguk jobban érezzék magunkat. Egyeseknek ez okoz örömet. Az ilyen emberekkel jobb megszakítani a kapcsolatot. Más a helyzet az építő kritikákkal, amelyeket érdemes megfogadni.

Ennek a blognak a célja, hogy rátaláljunk az önelfogadás rögös útjára. Hiszem, hogy akkor élhetünk teljes életet, ha el tudjuk fogadni magunkat kívül-belül, és nem kergetünk tovább egy olyan álmot, amely tulajdonképpen csak egy egy ködös, túlértékelt fogalomnak az elérése.